Na, kábé ilyen volt a Rozmár
Fú, kicsit ideges vagyok, asszem! Nem, nem fogalmaztam elég pontosan… Nem kicsit vagyok ideges, hanem nagyon, sőt, határtalanul és végletesen fel vagyok háborodva/húzva/hergelve, ki vagyok borulva/bukva és egyáltalán, nagyon rosszul érzem magam. Azt is mondhatnám, hogy „idegállapotba kerültem, Maunika”, ha nem lennék ennyire zabos. S hogy miért vagyok pipa? Most jöttünk haza az orvosi rendelőből, ahol Csenge megkapta a negyedik oltását. Szerencsére ő a körülményekhez képest jól van, én, mint olvashattátok, kevésbé. Hogy mik voltak a körülmények? Először is az, hogy ma egy helyett ismét két szurit kapott a Drága, másodszor az, hogy a saját jófej dokink szabadságon van, úgyhogy helyettes ült a székében. Meg az is, hogy én rozmárokkal eddig sem tárgyaltam, ezután meg nem is fogok, az fix. A következő volt a történet…
Reggel minden tök jól ment, mindenki aludt, aki akart (Csenge, Isti, Morf), mindenki evett, aki akart (Csenge, Eri, macskák, Morf) és mindenki írt is, akinek kedve volt hozzá (itt jöhet Eri háromszor), úgyhogy már-már tökéletes harmóniában indult a napunk. A kipihent, jóllakott és önkifejezett lakók a Mókus utcából időben indultak útnak az oltásra, s még az átlag öt percet sem kellett kivárniuk a rendelőben, máris őket szólították. Az eleje még rendben volt, aranyos volt a helyettesítő védőnő, ügyesen megmérte Csengét minden irányból és módon, amely után örömmel konstatáltam, hogy alighanem az otthoni mérlegünk elromlott, mert két nappal azelőtt száz grammal kevesebbet mutatott nekünk. Mindegy, nem kérdezősködtem, örültem a 4840 grammunknak. Főleg, hogy az elmúlt hetek során kicsit lassabban hízott a Pocók súlyra, bár hosszra szerintem napról napra egyre nagyobb, már a 62-es ruhácskákat is kezdi kinőni (az mondjuk, fura volt, hogy a hosszmérésnél csak 58 cm volt az eredmény, de az is igaz, hogy ez a védőnő nem nyújtotta ki Csenge lábát teljesen, úgyhogy szerintem simán megvolt az a 60-62 cm is!). Másrészt rengeteget mozog, mióta felfedezte a pörgettyűs tudományát, mellé meg az átlagnál is többet kalimpál, kúszik és magyaráz. Ennek megfelelően már olyan izmos a háta, meg a hasa, akár egy úszóolimpikoné (irigykedünk is Istivel a vonalaira :D), de szerencsére a lábán, meg a karján vannak finom babapárnácskák, úgyhogy nem panaszkodhatunk semmire! :D
Tehát, súly és hossz rendben, közben meg elmagyaráztam a védőnőnek, hogy nem véletlenül akar már ülni a Bébibogár, mert már nagy, öreg baba, és a kérdésére, hogy „és hány hetes?” nagy vonalakban elmeséltem a novembertől márciusig tartó sztorit. Éppen, amikor a rövidített változat végére értem, már hívtak is az orvoshoz. Kicsit ódzkodtam ugyan attól, hogy más doki lesz bent, nem a sajátunk, de elhessegettem a negatív megérzéseket, gondolván, hogy biztos mindenki jófej itt, mert eddig csak helyes emberekkel találkoztunk. Hát, most már ismerünk mást is… Amikor Csengével beléptem, láttam, hogy az asztalnál nem is orvos ül, hanem egy rozmár. Széles toka, egyhetes borosta, ragadozó fogak (jó, agyara nem volt, de azt pillanatnyilag leszámíthatjuk, minden más tekintetben rozmár volt). Én a rozmárokat annyira nem csípem amúgy, de még ezen is túltettem magam, igyekeztem felnőtt nő és anya módjára legyűrni minden ellenérzésemet, s szem előtt tartani a tényt, hogy ha van dr. a neve előtt, csak be tud adni két oltást, amúgy meg hátha mégis aranyos Így a megérzések után az előítéletek funkciót is kikapcsoltam. Hát, nem volt ari… Köszöntem neki, mire a fickó annyit sem böfögött oda, hogy jónapot. Ezen csak egy percig akadtam fenn (hiába, illendőségre neveltek, úgyhogy némiképp furcsállom, ha egy felnőtt ember nem köszön vissza, de mindegy), hamar túlléptem rajta, még mindig reménykedve, hogy biztos nem tapló, csak nem hallotta a hangomat. Még le se tettem a Picurit az asztalra, már belekötött a doktor, hogy ne arra az oldalra legyen a gyerek feje (persze, mert akkor fel kellett volna állnia a székből. Alul még rozmárabb volt…). Átfordítom Csengét. Az orvos nyomkodja. Közben szegény Bogár jól megnézte magának a doktort, aki nemcsak szakálla és mély hangja miatt volt ismeretlen neki, de az eddig szokatlan, durvább kezek is meglepték. Csenge pocakja közben vallatóra fogott engem is az orvos:
- Hogyhogy jöttek? Milyen oltásra?
- Ez csak egy ismétlő lesz, pontosabban kettő. Mi az X. doktor úrhoz tartozunk, és ő már beadta az…
- Az lehet, hogy hozzá tartoznak, de nem ezt kérdeztem. Megvan a súlya a babának? – fordult helyettem az asszisztensnőhöz, aki értelemszerűen nem tudhatta a választ, mivel akkor lépett be az ajtón, úgyhogy olyasmit felelt, hogy: – Háááttttt…öööö…
- 4840 gramm a mai mérés sze… – próbáltam volna kisegíteni őt (s ismét sikertelenül befejezni egy mondatot), emellett meggyorsítani a dolgokat, mivel kezdtem furán érezni magam a doktor társaságában.
- Jó, nézzük meg a kiskönyvet. És mennyi idős a gyerek?
- Hét és fél hónapos. – mondom, mire majdnem nekem ugrott.
- Két és fél? Kettő? Akkor még nincs is meg a kora az oltáshoz! – hördült fel, s majdnem leharapta a fejemet.
- Hét…, hét és fél. Novemberben született. – válaszoltam egy fagyasztott hal hűvösségét idézve, de a Rozmár láthatóan nem kedvelte a mirelit kaját (sem engem).
- ???? – Nézett rám bambán, mivel nem igazán tudta összerakni szegény, hogy miként lehetséges 4,8 kiló egy héthónapos bébihez. Minthogy ötlete nem volt, kisegítettem:
- 24 hétre született 730 grammal, azért ennyi a súlya. De szépen fejlődik, és ez már a negye…
- Jó, akkor azt mondjuk meg nekem, hogy mikor kellett volna megszületnie. Ahhoz képest megvan a kora az oltáshoz?
- Március 10-re voltunk kiírva, de ez már a negyedik…
- Jó, akkor megvan a kora, kaphatja az oltást. Melyik lesz? – kérdezi az asszisztensnőt, rá sem bagózva, hogy már háromszor mondtam el, hogy már kapott oltást, nem is egyet.
- Ez ismétlő lesz, doktor úr. Az oltási könyv szerint Prevenar és…- kezdte az asszisztensnő, de az ő fejét is lenyeste a Rozmár.
- Ismétlő? Már kapott oltást? – nézett rám megint, mintha egy idióta lennék, aki a drága idejét rabolja azzal, hogy ezt az értékes információt eddig elhallgatta.
- Igen, ez már a negyedik oltása lesz. – vágtam ki határozottan, mert eldöntöttem, hogy addig ki nem teszem a lábam a rendelőből, amíg ezt a mondatot végig nem mondhatom.
- Na, jó, akkor hozzuk azt az oltást! – pattogtatta a nővért, s míg ő elment a fiolákért, addig engem a tornáról faggatott, hogy mikor, hányszor, mennyi ideig, milyen módszerrel mozgatjuk Csengét. Én elmondtam, hogy mi az ábra nálunk, hogy egyelőre a PIC-en tanult tornát tartjuk, s a mostani, kb. 2 hét múlva esedékes kontrollon kapunk javaslatot, hogy milyen fejlesztésre vigyük a Bébinőt. Addig is a napi 3X20-30 perc, meg az állandó forgás, kúszás, kalimpálás igencsak kielégíti a mozgásigényét.
- Áááá, dehogyis! – támadt nekem megint, s ezúttal annyira felindult, hogy még a székből is felkelt (majdnem… de legalább a szándék megvolt benne). – Az a torna kevés. Minimum négyszer kellene minden nap, és a 20 perc sem elég. – dörrent rám, mintha legalábbis megkérdeztem volna a véleményét. (Amúgy is inkább hallgatok a PIC-re, ahol láttak már koraszülött babát, mint rá, aki ötödik nekifutásra fogta fel, hogy nem az első oltásra jöttünk…) Szerencsére ekkorra odaért a nővér a fiolákkal, s kezdtem reménykedni, hogy most már hamar túl leszünk ezen, és mehetünk Istihez, hogy jól elpanaszkodjuk a sérelmeinket. De ekkor jött még csak a „java”:
- Jó, akkor fogjuk le a babát! – mondta nekem, amivel duplán is felidegesített. Egyrészt nem igazán csípem ezt a többes számos felszólító módot, úgyhogy majdnem mondtam neki, hogy „fogjad le csezmeg, te, ha akarod, én ugyan nem fogom le a kicsi kezét!” Főleg, mivel a másik doki csak odaáll, rámosolyog, szuri, és kész. Nem vagyunk hozzászokva ilyen lefogósdihoz, mivel Csengőcske ilyenkor nem mocorog, s most pluszban meg is volt illetődve (vagy inkább ijedve) az új doktortól, úgyhogy még kevesebbet kapálózott.
- Anyuka, fogja le a baba kezét! – mondja a nővér kicsit kedvesebben, miközben ő már Csenge lábát kifeszítette. Ettől a gyomrom után a torkom is összeszorult, Csenge meg, természetesen, nyugtalan lett, de hát ki nem lett volna az, ha lefogják? Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy megfogom ugyan a Pockot, aztán az utolsó pillanatban elengedem, ő meg felrúgja az orvos kezét, de úgy, hogy az pont szemen bökje magát az injekcióval… aztán végül csak nagyon csúnyán néztem rá, és Csenge keze fölé tartottam a kezeimet, úgy, hogy inkább ő fogjon engem, mint én őt. Végre megvolt az első szuri, csak legörbült a szája, de nem is sírt.
- Nagyon ügyes vagy Picurim! És bátor, igazi bátor nagylány! Anya nagyon büszke rád! Mindjárt készen vagyunk, meglátod, és mehetünk haza. Nem is fájt, ugye, Pocak?
- Á, persze, hogy nem. – röffent közbe az orvos. – Az első nem szokott. De most jön a Prevenar, na az fog majd fájni! – kéjelgett a gyerek kínlódásán a Gonosz Rozmár. Ekkor már azt hittem, tényleg felrúgom asztalostól, székestől, és én bököm bele a tűt, de nem a szemébe… Olyan ideges lettem, hogy dühömben remegni kezdtem, s már előre gyűltek a könnyeim Csenge fájdalma és a bennem lévő óriási feszültség miatt. Csak fogtam a kicsi mancsait, néztem a szemeit, s bíztattam, hogy ne féljen, nincs semmi baj, ez is csak egy pillanat lesz, egy kicsit fáj majd, de utána mehetünk is haza. Aztán, ahogy készen voltunk, felkaptam a Tündérkét, hangosan jó napot (hangtalanul meg mindenféle csúnya, fájdalmas és lóval, talicskányi aprómajommal és néminemű nemi aktussal összefüggő dolgot) kívántam a doktornak, majd Csengét hipergyorsasággal öltöztetve távoztunk a rendelőből.
Isti nem is értette először, hogy mi az ábra, miért vagyok olyan vörös, mint akit majd’ szétvet az ideg, s mért rohanunk futólépésben a parkoló felé. Aztán, ahogy pár méterre eltávolodtunk a rendelőtől, közöltem, hogy „Na, ehhez sem jövünk többet!”, aztán már zúdult is kifelé belőlem a sok gonosz szitok, csak úgy fröcsögött a számból az addig visszafogott áradat, alig vártam, hogy Isti tanácsára leülhessek, s kiírhassam magamból. Remélem, nektek ennél csak kellemesebb élményeitek voltak/lesznek gyermekorvosokkal, akikről az ember azt gondolná, hogy az a legkevesebb, hogy szeretik a kicsiket. Mielőtt erre szakosodnak, elvégeztetnék velük valami tesztet, amiből kiderül, hogy gyógyítani, s nem kínozni szeretnék a picurikat a déerjükkel a nevük előtt. A rozmárokat meg élből kizárnám, mert szerintem tök ijesztőek.
* * * * * * *
A bejegyzést tegnap írtam, azóta kiderült, hogy elkiabáltam a „Csenge jól van”-t, mert nyűgös volt egész nap, lázas volt éjszaka (kúposan lázas) és még ma reggel is az. Lefogadom, hogy ezt is a Rozmárnak köszönhetjük, meg a gonosz energiáinak. Hogy miért, azt ne kérdezzétek, mindenesetre jól esik most valakire haragudni, amikor a Pocoknőcinek ennyire rossz… :(
Kategória:Csenge most Tagged: ügyeletes, Csenge, láz, oltás, rozmár, sztk
