Fejlődünk

Az első foglalkozás után 2 nappal már így ült!

Isti szerint hétfőn végre nyugodt és elégedett voltam, szinte csak azt nem mondta, hogy látta, ahogyan kipipálom az újabb tételt a fejemben lévő ezernyi lista egyikéről. Az elégedettségem részben igaz, hiszen most, hogy még egy ember látta Csengét csak jobban megnyugodtam az egybehangzó vélemények után, mindezek mellett azt azért nem állítom, hogy azok közé az anyukák közé tartozom, akik kényszeresen hordozzák a korababájukat egyik konduktortól a másikig, hátha valamelyik talál rajta valami fejlesztenivalót. Sőt, mint látjátok, egészen tíz hónapos koráig békén hagytuk Csengét, csak most már tényleg úgy éreztem, hogy eljött az ideje némi átmozgatásnak, ennyi az egész. Persze, nyilván nem úgy kezdtem volna a bejegyzést, ahogyan, ha a bevezető mondatoknak semmi előzménye sem lett volna…

Na, igen, a fejlesztés, a gyógytornák, meg a hasonló, minden korababás szülőt érintő dolgok, amelyekben aztán mindennél nagyobb katyvasz és összevisszaság uralkodik a fejekben, orvosokéban, gyógytornászokéban, de leginkább bennünk, szülőkben. Hogy a mi fejünkben zagyvaságok vannak erről, az még érthető, hiszen egyik pillanatról a másikra csöppenünk bele ebbe az élethelyzetbe, s mire megtanuljuk, hogy mi az a pic, meg melyik csipogás-sípolás mit jelent az inkubátornál, addigra már otthon is vagyunk, s rögtön bele is vethetjük magunkat az újabb gyakorlásba, például, hogy hogyan fogjunk meg egy két kiló alatti gyereket úgy, hogy össze ne törtjük, s hogyan öltöztessük fel, ha még az ujjunk sem fér bele a parányi ruhadarabjaiba. Aztán, persze, ezeket az akadályokat is vesszük szépen, a bébi meg nő, úgyhogy egyre inkább kezdünk egymáshoz csiszolódni, s akármennyire is jó, a meleg otthon burkából előbb utóbb ki kell lépnünk a világ elé, s megválaszolni olyan kérdéseket, hogy mikor, kihez, hányszor és miért (vagy éppen miért nem) járatjuk tornára a picit. Ha valami probléma korán kiderül, s időben a megfelelő fejlesztést kapja a baba, akkor szerencsések vagyunk, hiszen mindent megtettünk, s így a jövőben el tudunk számolni a lelkiismeretünkkel. Ha azonban minden tökéletesnek tűnik, s örül a lelkünk, hogy nem kell azt a csöpp kicsi gyerkőcöt nyúzni-gyötörni már alig pár hónaposan, akkor még véletlenül sem lélegezhetünk fel, saját tapasztalatból tudom, mert nagyjából 1 perc alatt  az ismerős-ismeretlen anyák kérdő, sőt, megrovó kérdéseinek kereszttüzébe kerülünk. Tudom, hogy nem kell foglalkozni senkivel, hiszen mindenki maga tudja, hogy mivel teszi a legjobbat a saját babájának, mégis, képzeljétek el a következő szituációt…

Nyár volt, összefutottunk pár szülővel a kórházban, s mind együtt örültünk, hogy milyen nagyot nőttek a babák, mióta nem találkoztunk. A kezdeti öröm és megkönnyebbült sóhajok után, hogy gyakorlatilag mindenkivel minden tök szuper, gyorsan a fejlesztésekre terelődött a szó. Ki Dévényhez, ki Gézengúzhoz, ki Korai fejlesztőbe hordta a kicsinyét, egyedül én lógtam ki a sorból, mikor szerényen, de büszkén (igen, ilyet is tudok :D) közöltem, hogy Csenge annyira ügyesen fejlődik, hogy pillanatnyilag nem igényel semmilyen plusz tornát, úgyhogy egyelőre inkább hagyjuk, hadd nőjön, mocorogjon, játsszon a maga örömére, aztán majd meglátjuk, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Mondanom sem kell, hogy egy pillanat alatt minden szem rám szegeződött, a perc megfagyott, s éreztem, hogy már valaki készíti elő a homlokomra a pecsétet „a világ legbénább anyukája, aki sehová sem viszi a koraszülött gyerekét fejleszteni, pedig milyen fontos lenne” felirattal (nyugi, elég magas a homlokom, kifért volna még egy „lúzer” is alája). Miután tisztességesen kinézegették magukat a mintaanyák, ismét rákérdeztek, mintha nem jól hallottak volna: „Te sehová sem hordod a Csengét? Én három helyre is viszem a babámat, biztos, ami biztos, mert nem lehet elhinni, hogy nem kell semmilyen korrekció, mikor ilyen picinek születtek. Ismertem egy anyukát, aki szintén sehová sem vitte a kicsit, pedig már egy éves is elmúlt, meg járt, az anyuka meg nagy hangon mesélte, hogy a gyerek olyan ügyes, hogy azt mondták az orvosok, hogy semmi nem kell neki, aztán meg csak kifordult az a kis boka, meg nem állt olyan egyenesen a gyerek, szóval, azért gondold meg, szerintem… Persze, te tudod…” Na, most ezek után legyen ember a talpán, aki nem arra gondol, hogy te Jézus, nekünk is ugyanezt mondták, aztán lehet, hogy ott lesz a Csenge két évesen ferde gerinccel, ortopéd cipőben, s utálni fog, amiért nem vittem nyúzatni féléves korában… Isti, tíz év gyakorlatából merítve már olvasta is az arcomról, hogy nagyjából ott tartok, hogy éppen veszem elő az ásót, hogy eltemessem magam, s közben az eddig hallott fejlesztő módszerek között lapozgatok villámgyorsan a fejemben, keresve köztük a legjobb megoldást a Bébinőnek, úgyhogy gyorsan kimentett a társaságból, s már kezdte is a leszerelő beszédet. Hogy ne izgassam fel magam, Csengőcske igenis szuperül van, tényleg nem kell neki semmi, hiszen a babák közül hiába ő a legkisebb, mégis ott tart, ahol tartania kell. Nem feszes, nem laza, nincs semmi gáz, csak ne engedjem beparáztatni magam, s az ég szerelmére, ne vizslassam úgy a gyereket, mintha minden porcikájában valami tragikusat sejtenék. Én igyekeztem is visszafogni magam, bár, őszintén mondom, elég nehéz volt azt a szép hosszú feliratot levakarni a fejemben, de mivel Istire mindig hallgatok (előbb vagy utóbb), így sikerült is, s nem piszkáltuk a kicsit, hagytuk szépen a KisCsajszit növekedni a maga tempójában. Aztán, most, hogy azért csak észrevettünk egyet, s mást a mozgásán, mégiscsak sort kerítettünk egy állapotfelmérésre. Erről már meséltem nektek a múlt héten, ám arról még nem, hogy ezt követően egy másik helyen is jártunk Csengével, az sztk-s konduktornál, ahová már 6 héttel ezelőtt le kellett egyeztetni az időpontot, annyira tele volt az előjegyzés. Először arra gondoltunk, hogy nem is megyünk el, aztán a több szem többet lát alapon, meg mivel a dokinknak is megígértük, így mégis lecsalinkáztunk a rendelőbe.

Egy elsőre szimpatikus, középkorú hölgy fogadott bennünket, a maga babákhoz szokott, nekik fenntartott, kedves mosolyával, s szintén babáknak való, kicsit szájbarágós, minden szótagot nagggggyon kihangsúlyozós beszédmodorával. Alapjában véve rendben találta a Picurit, s ő is ugyanazokra az eltérésekre hívta fel a figyelmünket, amelyeket Timi is említett a Fejlesztőházban, s még néhány gyakorlatot is mutatott, amelyeket otthon végezhetünk Csengével, szóval, alapjában véve teljesen aranyos volt, mégis valahogy olyan felemás érzéseim voltak vele kapcsolatban. Nem is az volt a problémám, hogy ránk egyáltalán nem figyelt (kábé 10 percbe telt, mire kiszámolta, hogy ha Csenge 24 hétre születetett, akkor 16 lett volna még a terminusból, tehát 4×4, azaz négy hónappal előbb jött világra, mint számítottunk rá. Mindezt csak ötször mondtam el neki, miközben ő számolt, de sebaj, végülis volt idő a közel egy órás csúszás mellett…), s amikor mondjuk Isti szólt valamit, akkor arra úgy legyintett, mintha Apuka kifejezetten azért jött volna be, hogy őt bosszantsa. Ezek inkább személyes dolgok, úgyhogy még ezzel együtt is lehetett volna szimpi. Csak maga a módszer, amit alkalmazott rettentően ellenszenves volt. Minden áron olyan mozdulatokat erőltetett, amelyeket Csenge nem tudott megcsinálni. Mondok egy példát: meséltem nektek, hogy Csenge lábfeje kissé kifelé áll amiatt, hogy laza a külső combizma, meg picit a csípője is. Ezt a Timi masszírozással, térdeltetéssel és másztatással igyekszik korrigálni. A néni meg inkább azt akarta, hogy a lábfejét forgassuk mindig vissza minden egyes alkalommal, amikor rosszul tartja, mert attól majd ő megtanulja funkciószerűen jól használni, ha mondjuk egymilliószor kijavítjuk. Csak kérdem én, mi a franctól tanulná meg, ha az izomzat lazasága miatt egyszerűen nem képes rá, hogy úgy csinálja, ahogy kell? Ez a módszer nekem azt a fajta tüneti kezelést juttatja eszembe, mikor pl. valakinek fáj valahol, s arra fájdalomcsillapítót kap. Oké, hogy egy ideig elmúlik a fájdalom, de a kiváltó okot nem szünteti meg a gyógyszer, csak az, ha az eredeti bajforrást kezeljük. És persze, biztos, hogy van olyan mozdulat, vagy gyakorlat, amit tényleg be lehet tanulni, és használni tudna ezerötszáz alkalom után, ahogy bizonyos fájdalmakra jó a tabletta, csak nem mindegy, hogy mire szedjük és mennyi ideig.

Nyilván remek szakember az sztk-s konduktor is, a háta mögött sok-sok év tapasztalatával, ez kétségtelen, de emellett az is biztos, hogy én mégis sokkal jobban megbízom Timiben és az ő módszerében, mivel alig két alkalom után olyan szinten látványos Csenge fejlődése, hogy még ő maga is alig akarta elhinni. A Picuri most már magától felül, sőt, van úgy, hogy nyújtott lábbal, közben le tud hajolni valami játékért, s visszaegyenesedni, ami két héttel ezelőtt még annyira ment, hogy kézen támaszkodva tudott ülni pár pillanatig, majd eldőlt. A mászásban is egyre ügyesebb, már alig csúszik szét a lába békába, s egyre hosszabb távokat képes megtenni, sőt, szerintem eddig még egyszer sem a fáradtság, csak az elért cél miatt állt meg az útján. Egyre ügyesebben is áll két lábon, amit, amúgy továbbra sem szabadna, de nincs mit tennünk, mert ő kiköveteli magának, s akárhányszor sikerül felkapaszkodnia függőlegesig, hatalmas csatakiáltással tudatja a világgal, hogy éppen most érte el a Mount Everest csúcsát. Egyedül az egyensúlyozással vannak még pici csiszolnivalók, de ez természetes a Csengekorú babáknál, akár korán, akár időben születtek. Azért, nála kicsit többet kell erre dolgozni, mivel a magzatvízben igen kevés ideig érezhette a lebegést, forgást, úszást és lubickolást, ennek megfelelően nagyon megijed, ha komolyabb egyensúlygyakorlatra kerül sor. Timi kétféle módon segít nekünk, hogy minél jobban menjen az egyensúlyozás: egyszer nagy gimnasztikai labdán görgetve, máskor gördeszkán huzigálva próbálja hol gyengébb, hol erősebb ingernek kitenni Csengőcskét, aki ennek megfelelően hol kicsit, hol nagyon rémül halálra közben, s követeli, hogy azonnal függesszük fel a gyakorlatot. Szegénykém, még nem tudja, hogy hamarosan itthon is vár rá néhány labdás délután… No, de sebaj, majd beszerzünk itthonra is egy padlóig érő tükröt, amit kedvére szagolgathat-puszilgathat a rémisztő tornák után! :D Én meg majd akkor leszek a legelégedettebb, amikor Csenge formás kicsi lábain kisétál a Fejlesztőházból azzal a hírrel, hogy többször nem kell jönnie, mert minden izom, ín, meg hasonló szalagok a helyükön vannak, úgyhogy már csak az egész napos ugrándozás, meg rosszalkodás a dolgunk. Öööö… vagyis, az ő dolga! :D