További rejtélyek és újdonságok I.

Na, mennyire huncut?

A reggelünk megint úgy indult, ahogy szokott. Mármint, ahogy Csengécske szirénázni szokott minden hajnalban, ám egy-két napja hiába tesszük rögtön az ágyra magunk mellé, nem érdekli sem a játék, sem a kezek, csak nyöszörög vég nélkül és nyűgösen, de ma végre sikerült megfejtenem, hogy miért. Eleinte azt hittem, a messzi földről visszatért étvágy piszkálgatja hajnali öt után tíz perccel, úgyhogy kis nyűglődés után inkább ma is úgy döntöttem, hogy megetetem, kit érdekel a szakirodalom, meg az, hogy úgy fest, reggelenként már csak 4 órákat bír ki evés nélkül. Táp bekeverve, Bébibogár az ölben, cumi a szájában, fal, mint akit hetekig éheztettek, aztán úgy öt perccel később kinyomja a szájából a kaját, és csak néz. Elveszem előle az üvegcsét, erre ordít. „Oké, oké, eszünk tovább, ne csüggedj!” – biztatom, s villámsebesen visszaadom neki a cumit. Megint nyámmog egy keveset, eszik, eszik, de közben valami megmagyarázhatatlan érzés piszkál, hogy valami más volt a problémája, nem a kaja. Kérdezgetem: „Te, Csenge, biztos, hogy te éhes vagy?” – szóban ugyan nem felelt, de amilyen tűntető arccal kezdte kétszeres sebességgel szívni a tápot, s közben a szeme sarkából sandított rám, hát, az több volt, mint gyanús. Eszik, de ismét abbahagyja, cumi elvesz, sipákolás újra, sanda tekintet maradt. „Gyanús vagy, Gyerek!” – közöltem vele, mire ő nyomott egy extra méretű, gyöngyöző nyálbuborék felhőt, s tekintete huncutra váltott. „Pelus?” – újabb buborékhegyek. Hogy volt-e bármi információtartalma vagy egyáltalán válaszértéke e markáns megnyilvánulásnak, nem tudom, mindenesetre, ahogy levettem róla a takarót, terjedelmes pisifolt nézett vissza rám a félig telt pocakról. „Áhá, szóval pelus-, sőt, ruhacsere.” – közöltem a tényeket Csengőcskével, aki úgy megdöbbent a leleplezésen, hogy még sírni is elfelejtett a félbemaradt reggeli miatt. Persze, miután végeztünk a higiéniai ötperccel, befejeztük az étkezést, amit fülcimpalobogtató büfivel koronázott meg, s két lapos pillantás után újra benyomta a szundit a szájában egy nyúllal.

Az indokolatlanul korán keltett, ám visszaaludni képtelen anya meg csak ült, nézte a békésen alvó, s már kicsit sem sanda gyermeket, miközben azon morfondírozott, hogy mi a fészkes fenét csináljon, mialatt a többiek horpasztanak? Jó, nem mintha nem tudnám elfoglalni magam házimunkával, főleg, hogy az elmúlt néhány napban lazsáltunk kicsit, de ezek a tevékenységek mind hangosak, s nem szerettem volna kivívni sem a durmoló apa, sem az álmában is nyámnyogó bébi, de még a horkoló kutya haragját sem, úgyhogy inkább írtam nektek kicsit, más választásom nem lévén! ;) Előtte azért nem úsztam meg némi rendrakást és pakolást, csak így tudtam hozzáférni az asztalon a billentyűzethez, s míg a Kicsi tápszeres és az Apa „Arany Ászok” feliratú cumisüvegeit szállítmányoztam a konyhába, próbáltam összeszedni, hogy miről is meséljek, mert megint csomó minden történt velünk.

Azt hiszem, legelőször is megosztom a hivatalos infókat, tegnap ugyanis ismét „kirándultunk” egyet a budafoki sztk és gyermekorvosi rendelő kalandparkjába. Jó, nem leszek gonosz, komolyan mondom, ez a gyerekrészleg egészen olajozottan és hatékonyan működik. A szülők betartják az érkezési sorrendet, alig-alig kell várni, mindenki kedves és érti a dolgát. (Hallottatok már ehhez hasonlót… felnőtt verzióban? – kommenteket várok!) Először oltásra jelentkeztünk az egészséges rendelésen, ahol annak ellenére, hogy millióan voltak, ismét két perc alatt bejutottunk, s megmértük a Kiscsajszit, majd villámgyors időpont-egyeztetés után máris jött a szuri, sitty-sutty, egy kis szájgörbülés, de mire nagyon sírt volna, addigra fel is kaptam Csengét, s már a vállamnak panaszolhatta a bánatát. Csengétől eltérően én továbbra is elég rosszul viselem, amikor megszúrják szegényt, és utána vérzik. Jó, tudom, hogy ha valakit megböknek egy tűvel, akkor ez egyenes következmény, de engem mégis minden alkalommal kiver a víz a látványtól, meg attól, hogy könnyes a kicsi szeme. Tudom, hogy hosszú távon jót tesz neki az oltás, meg minden, de ha látnátok, hogy milyen apró és törékeny olyankor, és milyen elkeseredetten tud panaszkodni, akkor nektek is elszorulna a szívetek.

Mindkettőnk legnagyobb szerencséjére velünk volt Isti, így viszonylag könnyedén viseltük a megpróbáltatásokat, s azt, hogy még volt egy körünk az ortopédián. Letelt a hat hét, eljött a kontroll ideje. Itt, legnagyobb meglepetésemre több mint fél órát vártunk, de még így is belül voltunk Csenge tűréshatárán, főleg, hogy ő úgy horpasztott Isti ölében, mintha éppen otthon lennénk egy kiadós ebéd után. Persze, előtte voltunk, s ez hazafelé már érződött is rajta, úgyhogy tepertünk ezerrel, mielőtt minket falt volna fel a kicsi Fogatlan. Hogy ez meddig lesz még találó név a Picurira, nem tudom, de szerintem tuti, hogy lassan nekiindul a fogacskája, vagy ha nem, akkor a másik tippem, hogy megevett egy meztelencsigát. A múltkor is meséltem, hogy milyen szépen nyáladzik a kicsi virágszál, de azóta ez már kezd egészen hihetetlen mértékeket ölteni. Amellett, hogy egyfolytában rágja a plüsseit (már mindegyiknek szépen le van nyalva a haja), harapdálja az alsó ajkát és olyan hangot ad közben, mintha brekegne, még ráadásul szabályosan folyik a szájából a kicsi nyála (tisztára mint Morfnak, amikor ő zsenge ifjúként tényleg elfogyasztott egy csigát!). Szóval, rejtélyes és gyanús a Kisded a nap minden percében, néha szándékosan, néha csak úgy, mert ő a Csengebaba, és kész! :D

A lényeget meg majdnem elfelejtettem, gyorsan idebiggyesztem még a mai bejegyzés végére: képzeljétek, KisCsenge 3 egész centit nőtt egy hónap alatt, így most 57 cm magas, a súlya pedig 4430 gramm volt a védőnői mérleg szerint, bár itthon kerek 4500-at mértünk, úgyhogy én ezt szoktam mondani, ha kérdezik! J (Csak azt nem szoktam hozzátenni, hogy szerintem miből akad ez a különbözet… De ezt majd megtudjátok holnap!)